-
Tudtam, hogy Alison miatt visszatérsz Kol. Mikre képes a szerelem. –
gúnyolódott Klaus. Tudtam, hogy Kolt ez fel fogja húzni szóval megfogtam a
kezét és beljebb húztam.
- Ne gorombáskodj Nik. – nevetett Rebekah.
- Ki kér egy kis frissítőt? Jöhet a szokásos
Ali? – kérdezte Klaus majd a whisky felé nyúlt. Elégedetten bólintottam és
leültem a kanapéra. Az éjszaka meglehetősen jól telt. Elmesélték mik történtek
velük itt Mystic Fallsban és a többi városban ahol az utóbbi 200 évben éltek,
majd én is elmeséltem az én történetemet. Mikor New Orleansról meséltem
kellőképpen figyeltek. Imádták azt a helyet. Körülbelül hajnal kettőkor haza
indultam a Mikaelson házból. Jól éreztem magam. Otthon lefürödtem, ittam egy
forró kávét és elmentem aludni. Ez a két nap is sűrű volt. Mi vár még rám.
Visszaemlékezés a Niklaussal
való első találkozásra
Éreztem, hogy vér folyik ki a
fejemből. Nem tudom meddig lehettem
eszméletemen kívül, de mikor nagy nehezen kinyitottam a szememet vettem észre
hogy egy fal és a szekér közé vagyok szorulva.
-
Anya? – kérdeztem, mert láttam, hogy nincs magánál. Az szekér kerekénél feküdt
a fejét az ölébe támasztva. Csak bámult a semmibe. Üres volt a gyönyörű barna
szeme. A tarkója és a fehér ruhája tele volt vörös foltokkal. Szörnyű látvány
volt, azt kívántam bárcsak ne kellett volna ezt végig néznem.
-
Áhh. – sziszegtem, mert a sajgó végtagjaim nem engedték, hogy az édesanyám felé
nyúljak. Egy alakot láttam közeledni. Egy hirtelen mozdulattal leválasztotta a
falról a kocsit és én kínok közt a nyári napsugarak által forró aszfaltra
zuhantam. A férfi közelebb lépett.
-
Akarsz még az élők sorában szerepelni? – kérdezte fura akcentussal miközben a
vérző sebeimet mohón fürkészte.
-
Te-természetesen, uram. – dadogtam. Rám mosolygott.
-
Vegyél egy utolsó búcsút édesanyádtól, mert soha többé nem láthatod. – mondta,
de nem értettem. Éreztem, hogy a szemeim fájni kezdenek. A következő
pillanatban sós könnyek gördültek le az arcomról, mert rájöttem, hogy haldoklom
és a pár méterre fekvő test már nincs az élők között. Elképzeltem, hogy anyám
homlokon csókol, majd finoman letörli a rúzst rólam. A férfi megunhatta a
sírásomat, mert elváltozott az arca és vörös szemei az éjszaka sötétségében
fénylettek. Sikítani akartam, de ő eltakarta a számat.
-
Csak segíteni akarok. – magyarázta és mélyen a karjába harapott, majd a számhoz
emelte a véres csuklót és biztatott hogy igyak belőle, de csak szabadulni próbáltam
a réz íze elől. Egyik pillanatról a másikra kikapta a kezét az ajkaim közül és
a szememet fürkészte.
-
Amúgy a nevem Niklaus Mikaelson, hölgyem. – mondta, majd egy óvatlan
pillanatban kitörte a nyakam és elfutott.