Másnap
reggel felöltöztem és felvettem a farmer dzsekimet, majd magamhoz vettem a
reggelimet. Egy tasak vért. Azért, hogy természetesebbnek illetve emberibbnek
látszódjak kocsival mentem a házukhoz.
- Sziasztok. – köszöntem miközben a vérrel
teli tasakot az asztalra hajítottam. Elena összerezzent a vér láttán.
- Minek hoztál? Szerinted nekünk nincs? –
kérdezte szemrehányóan Damon. Gondolkoztam a válaszon, de ennél nyomósabb
indokot nem találtam.
- És 100%-os? Nem hiszem. – böktem ki végül
mire meg adta magát és bele kóstolt a tasakomba. Elismerően rám nézett majd
bele kortyolt még egyszer.
- Szóval Bonnie utána nézett az egyik ige
könyvében és talált egy varázslatot, amivel ki lehet deríteni tényleg testvérek
vagyunk e. – mondta Stefan. Elena arcára nyugalom és önteltség ült le. Nem
bízott bennem. Az ismeretlen, fiatalnak látszó lányban.
- Szükségem van a véredre. – mondta Bonnie és
egy üvegcsét nyújtott felém. Körbe néztem és láttam, hogy Damon és Stefan már
adtak az övéjükből. Mélyen a kezembe haraptam és az üvegbe csöpögtettem a
véremet. Elena elfordult és leült a kanapéra.
- Rendben. Most gyertek és alkossatok egy
kört. Fogjátok meg egymás kezét. – utasított Bonnie. Damon undorodó fejet
vágott. Tetszett. A boszi sót szórt közénk, az asztalra terített kis lepedőre.
Majd a vérünket is oda csepegtette. Elkezdett valamit halandzsálni majd a
középre rakott gyertya erősen elkezdett égni. A vérünk magától középre folyt
egy pontba. Egy másodpercig se tartott az egész. Minden újból sötétebb lett.
- Kész. – mondta Bon majd elkezdett
összepakolni.
- És? – kérdeztem nyugtalanul.
- A varázslat szerint – mivel a véretek
összefolyt – testvérek vagytok. – mondta el végül Bonnie úgy mintha ez egy
természetes dolgok lenne.
- Hát… - kezdett bele Stefan. – akkor itt az
idő, hogy rendesen megismerjük egymást.
- Ez most komoly? – kérdezte felháborodottan
Damon. – Akkor most van egy húgunk?
- Milyen eszes vagy. – mondtam és elvettem az
asztalról a vér tasakomat. Damon rám fintorgott majd whiskyt töltött magának.
- Azt hiszem vendégünk lesz. – suttogtam majd
odasuhantam a kanapéra Elena mellé. Az ajtó kinyílt és Elijah lépett be.
- Szervusztok. – üdvözölt minket. Úgy tűnik,
már ismerik egymást. Kíváncsi voltam, hogy 200 év után még emlékszik e rám. A
kanapé felé nézett és észrevett.
- Alison. – mondta meglepetten és
elmosolyodott. Odamentem hozzá és jó szorosan átöleltem. Mindig is a legnagyobb
bátyámként tekintettem rá.
- Te, hogy hogy itt? Azt hittem New
Orleansban maradtál. – kérdezte zavarodottan.
- Gondoltam itt az ideje, hogy megismerjem a
bátyáimat. – mosolyogtam Stefanra és Damonra akinek meglepetés ült az arcukon.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Elena.
- Miután Alit a szülei elhagyták mi magukhoz
fogadtuk mivel Nikalus átváltoztatta. Majdnem 380 évig együtt éltünk, de aztán
az öcsém leszúrt engem, Rebekaht és Kolt azért Alison elhagyta Chicagót és az
óta nem láttuk. – mesélte el az eddig ki nem mondott igazságot Elijah.
- Ja és persze Kol teljesen bele zúgott a
kicsi Alibe. – mondta egy hang mögülem. Rebekah volt az. Őt is jó szorosan
megöleltem.
- Szerelmes? Szegény Kol. – mondta Damon.
- Nagyon vicces. – vágtam vissza gúnyos
mosolyommal, amit valószínűleg Damon tőlem örökölt.
- Azt hittem sosem látlak újra hugi. –
mosolygott rám Rebekah.
- Kol, Finn, Klaus? – kérdeztem és Elijah
felé fordultam válaszért.
- Sajnálom drágám, de Finn halott. Kol
elhagyta a várost, de Niklaust otthonunkban megtalálod. – Finn halott. Nem
hittem el. Lehet, hogy 900 éven keresztül tör volt a szívében és csak egy két
évig ismerhettem, de máris hiányzik. Kol még ráér, de Niket látnom kell.
- Klaus nincs jó passzban. – tette hozzá
Stefan. Ezzel sem tudta elvenni a kedvemet. Elfutottam amilyen gyorsan csak
lehetett, ezzel otthagyva őket. Pár perc alatt megtaláltam a Mikaelson házat.
Mesésen nézett ki. Nik éppen festett. Gyorsan besurrantam és a háta mögé
álltam. Klaus megállt a festésben és éreztem a mosolyt az arcán. Megfordult és
mélyen a szemembe nézett.
- Üdvözlet újra Alison. – mondta kedvesen és
jó szorosan átölelt. Szörnyen hiányzott. Talán én voltam az egyetlen ember,
akivel ennyire kedvesen viselkedett.
- Szia
Nik. – mosolyogtam rá miközben kiszabadultam az öleléséből.
- Merre jártál az utóbbi 200 évben? Sok
mindenről lemaradtál. – kezdett bele és folytatta a festést a válaszomra várva.
Töprengtem majd bele kezdtem.
- New Orleans adott otthont. – válaszoltam.
- Maradsz estére? Iszunk valamit… vagy
valakit és beszélgetünk. Mint régen. – kérdezte örömtelien, mintha nem is
hallotta volna az előző kérdésére a válaszomat.
- Rendben. Nem sokára visszajövök. – mondtam
és kisuhantam az ajtón.
Nem
tudom miért mentem haza, de amint beléptem az ajtón már rájöttem. Éreztem, hogy
valaki bent van a házamban. Lassan körbe néztem, de semmi. Felfutottam az
emeletre, de ott sem találtam senkit. Az ablakom viszont nyitva volt. Gyorsan
becsuktam, nehogy még egy betolakodót találjak.
Ahogy leértem megláttam, hogy valaki ül a kanapén. Neki futottam és a
kandalló melletti falnak szorítottam. Az átváltozott arcom eléggé rémisztő
lehetett, de ő csak lerángatott magáról és engem nyomott a falhoz.