2013. július 28., vasárnap

5.rész - Szerelem

   - Helló Alison. – üdvözölt ismerős édes hangján. Máris tudtam ki az.
 - Szia Kol. – köszöntem neki. Először nem is ismertem fel. Régebben hosszabb haja volt és nyeszlettebb testformája. Most rövid haja és kigyúrtabb teste lett.
  - Sokat változtál édes. – mondta és elengedett a forró fogásból. – Első pillantásra nem is ismertelek fel. Megnőtt a hajad. – vigyorgott. Imádtam az akcentusát.
  - Testvéreid mondták, hogy eltűntél.
  - Hát ez az egész neked nem egyértelmű Alison? – kérdezte majd rám nézett. Szörnyű fejet vághattam, mert nem is hagyta, hogy válaszoljak.
  - Te vagy az oka, hogy visszatértem. Hiányoztál. – bökte ki Kol majd közelebb hajolt hozzám. Várta, hogy mondjak valamit.
  - Te még jobban. – suttogtam. Aztán még közelebb hajolt és megcsókolt olyan finoman, mint régen tette. Gyönyörű pillanat volt. Azt akartam, hogy sose legyen vége. Aztán egyszer csak abba maradt.
  - Mennem kell. – mondtam ki végül nehezen.
  - Hova? – kérdezte Kol és a karjai közé font. – Többet nem akarlak szem elől veszíteni. – mondta és elkezdte babrálni a hajamat. Imádtam.
  - Nik meghívott hozzátok. – nyögtem ki nagy nehezen, mert tudtam, hogy ez ki fogja akasztani. Elengedett és gyorsan felállt a kanapéról.
  - Niklaus? Alison mi folyik itt megint? Azért mentem el innen, mert nem akartam tőle függni. Azt akarod, hogy megint tőrrel a szívemben végezzem? – kérdezte ingerülten. Szörnyű volt ezt látni. Nem szerettem ezt az oldalát.
  - Tudod, hogy ő változtatott át és fogadott be a testvéreiddel együtt. Meg kell tartanom a kapcsolatot vele is. Soha nem fogom megbocsájtani neki, amiért leszúrt titeket. Soha. Amint lehet, eltűnünk innen olyan messze amennyire csak lehet. – győzködtem. Ezt szerettem volna a legeslegjobban. Elmenni innen egy ismeretlen szigetre vagy városkába és együtt leélni a megmaradt életünket.
  - És az mikor lesz? – kérdezte ártatlanul.
  - Amint megismertem a testvéreimet. – mondtam neki és átöleltem. Miután visszaölelt elengedtem és töltöttem magunknak egy pohár vért.
  - Köszönöm. – és egy hajtással megitta.
  - Menjünk. – mondtam és elindultam az autó felé.
  - Én nem megyek. – mondta Kol. Rá mosolyogtam és közelebb mentem.
  - A kedvemért? – kértem és megsimítottam az arcát. Megfogta a kezem és az autó felé indultunk.
  - Én vezetek. – jelentette ki és kinyitotta nekem az ajtót.
Gyorsan végig száguldottunk az odavezető úton, de a behajtónál megállt és habozott.
  - Biztos jó ötlet ez? Mármint bemenni? Niklaus nem az a gyorsan megbocsájtó típus. – aggodalmaskodott. Ránéztem és a váltón lévő kezére tettem a kezemet.
  - Minden rendben lesz, ezt megígérem, mert tudom, ha veletek vagyok nem fog senkit bántani. Tudja, hogy megint egyedül hagynám. – mondtam, mire Kol megkönnyebbült és a gázpedálra lépett. Kiszálltunk az autóból és bementünk az óriási kapun, ami a nappalihoz vezetett. Már Klaus, Elijah és Rebekah is vártak engem és a meglepetés vendégemet. Mindenki meglepődött, hogy Kol csak úgy megjelent kivétel Niket.

2013. július 14., vasárnap

4.rész - A testvériség

 Másnap reggel felöltöztem és felvettem a farmer dzsekimet, majd magamhoz vettem a reggelimet. Egy tasak vért. Azért, hogy természetesebbnek illetve emberibbnek látszódjak kocsival mentem a házukhoz.
  - Sziasztok. – köszöntem miközben a vérrel teli tasakot az asztalra hajítottam. Elena összerezzent a vér láttán.
  - Minek hoztál? Szerinted nekünk nincs? – kérdezte szemrehányóan Damon. Gondolkoztam a válaszon, de ennél nyomósabb indokot nem találtam.
  - És 100%-os? Nem hiszem. – böktem ki végül mire meg adta magát és bele kóstolt a tasakomba. Elismerően rám nézett majd bele kortyolt még egyszer.
  - Szóval Bonnie utána nézett az egyik ige könyvében és talált egy varázslatot, amivel ki lehet deríteni tényleg testvérek vagyunk e. – mondta Stefan. Elena arcára nyugalom és önteltség ült le. Nem bízott bennem. Az ismeretlen, fiatalnak látszó lányban.
 - Szükségem van a véredre. – mondta Bonnie és egy üvegcsét nyújtott felém. Körbe néztem és láttam, hogy Damon és Stefan már adtak az övéjükből. Mélyen a kezembe haraptam és az üvegbe csöpögtettem a véremet. Elena elfordult és leült a kanapéra.
  - Rendben. Most gyertek és alkossatok egy kört. Fogjátok meg egymás kezét. – utasított Bonnie. Damon undorodó fejet vágott. Tetszett. A boszi sót szórt közénk, az asztalra terített kis lepedőre. Majd a vérünket is oda csepegtette. Elkezdett valamit halandzsálni majd a középre rakott gyertya erősen elkezdett égni. A vérünk magától középre folyt egy pontba. Egy másodpercig se tartott az egész. Minden újból sötétebb lett.
  - Kész. – mondta Bon majd elkezdett összepakolni.
  - És? – kérdeztem nyugtalanul.
  - A varázslat szerint – mivel a véretek összefolyt – testvérek vagytok. – mondta el végül Bonnie úgy mintha ez egy természetes dolgok lenne.
  - Hát… - kezdett bele Stefan. – akkor itt az idő, hogy rendesen megismerjük egymást.
  - Ez most komoly? – kérdezte felháborodottan Damon. – Akkor most van egy húgunk?
  - Milyen eszes vagy. – mondtam és elvettem az asztalról a vér tasakomat. Damon rám fintorgott majd whiskyt töltött magának.
  - Azt hiszem vendégünk lesz. – suttogtam majd odasuhantam a kanapéra Elena mellé. Az ajtó kinyílt és Elijah lépett be.
  - Szervusztok. – üdvözölt minket. Úgy tűnik, már ismerik egymást. Kíváncsi voltam, hogy 200 év után még emlékszik e rám. A kanapé felé nézett és észrevett.
  - Alison. – mondta meglepetten és elmosolyodott. Odamentem hozzá és jó szorosan átöleltem. Mindig is a legnagyobb bátyámként tekintettem rá.
  - Te, hogy hogy itt? Azt hittem New Orleansban maradtál. – kérdezte zavarodottan.
  - Gondoltam itt az ideje, hogy megismerjem a bátyáimat. – mosolyogtam Stefanra és Damonra akinek meglepetés ült az arcukon.
  - Ti ismeritek egymást? – kérdezte Elena.
  - Miután Alit a szülei elhagyták mi magukhoz fogadtuk mivel Nikalus átváltoztatta. Majdnem 380 évig együtt éltünk, de aztán az öcsém leszúrt engem, Rebekaht és Kolt azért Alison elhagyta Chicagót és az óta nem láttuk. – mesélte el az eddig ki nem mondott igazságot Elijah.
  - Ja és persze Kol teljesen bele zúgott a kicsi Alibe. – mondta egy hang mögülem. Rebekah volt az. Őt is jó szorosan megöleltem.
  - Szerelmes? Szegény Kol. – mondta Damon.
  - Nagyon vicces. – vágtam vissza gúnyos mosolyommal, amit valószínűleg Damon tőlem örökölt.
  - Azt hittem sosem látlak újra hugi. – mosolygott rám Rebekah.
  - Kol, Finn, Klaus? – kérdeztem és Elijah felé fordultam válaszért.
  - Sajnálom drágám, de Finn halott. Kol elhagyta a várost, de Niklaust otthonunkban megtalálod. – Finn halott. Nem hittem el. Lehet, hogy 900 éven keresztül tör volt a szívében és csak egy két évig ismerhettem, de máris hiányzik. Kol még ráér, de Niket látnom kell.
   - Klaus nincs jó passzban. – tette hozzá Stefan. Ezzel sem tudta elvenni a kedvemet. Elfutottam amilyen gyorsan csak lehetett, ezzel otthagyva őket. Pár perc alatt megtaláltam a Mikaelson házat. Mesésen nézett ki. Nik éppen festett. Gyorsan besurrantam és a háta mögé álltam. Klaus megállt a festésben és éreztem a mosolyt az arcán. Megfordult és mélyen a szemembe nézett.
  - Üdvözlet újra Alison. – mondta kedvesen és jó szorosan átölelt. Szörnyen hiányzott. Talán én voltam az egyetlen ember, akivel ennyire kedvesen viselkedett.
  - Szia Nik. – mosolyogtam rá miközben kiszabadultam az öleléséből.
 - Merre jártál az utóbbi 200 évben? Sok mindenről lemaradtál. – kezdett bele és folytatta a festést a válaszomra várva. Töprengtem majd bele kezdtem.
  - New Orleans adott otthont. – válaszoltam.
  - Maradsz estére? Iszunk valamit… vagy valakit és beszélgetünk. Mint régen. – kérdezte örömtelien, mintha nem is hallotta volna az előző kérdésére a válaszomat.
  - Rendben. Nem sokára visszajövök. – mondtam és kisuhantam az ajtón.

Nem tudom miért mentem haza, de amint beléptem az ajtón már rájöttem. Éreztem, hogy valaki bent van a házamban. Lassan körbe néztem, de semmi. Felfutottam az emeletre, de ott sem találtam senkit. Az ablakom viszont nyitva volt. Gyorsan becsuktam, nehogy még egy betolakodót találjak.  Ahogy leértem megláttam, hogy valaki ül a kanapén. Neki futottam és a kandalló melletti falnak szorítottam. Az átváltozott arcom eléggé rémisztő lehetett, de ő csak lerángatott magáról és engem nyomott a falhoz.


2013. július 5., péntek

3.rész - Elena

  - Elena? Te mit keresel itt? – kérdezték egyszerre a Salvatore testvérek. A történelem megismételte önmagát. Szegény Katherine. Mármint Elena. Egy másodpercre elvesztettem az idő érzékemet.
  - Katherine? – kérdeztem és odasuhantam mellé. Furcsán nézett rám.
  - Ömm… nem én Elena vagyok. – mondta majd egy lépést hátrál, mint akinek már ismerős ez a szitu.
  - Persze. Persze. A híres hasonmás. 10 évig kutattam utánad erre most csak úgy besétálsz a testvéreim ajtaján. Ez vicces. – önkéntelenül elkezdtem mesélni majd abba hagytam, mert rájöttem mennyire fenyegetően hangzott ez a mondat.
  - Testvéreid? – kérdezte a vasfűvel teli nyakláncát szorongatva. Érdekes ez a lány. Nem a fenyegetésnek hangozott szavak, hanem a testvéreim szó ragadta meg a figyelmét.
    - Elena meg tudjuk magyarázni. – szólt Bonnie.
  - Rendben. – mondta majd neki támaszkodott a falnak és figyelt. Mindent elmeséltem neki ugyanúgy, mint a fiúknak. Elena értette az egészet, de mégis habozott, hogy kimondja, amit gondol.
  - Honnan tudjuk, hogy nem hazudik? Mi van, ha csak azért jött, hogy elvigyen Klaushoz? – mondta gyanakvóan. Jellemző.
  - Már az első percben elvittelek volna, Katherine. – győzködtem és rájöttem, hogy nem Elenának szólítottam. Kínos.
  - Elnézést, de ezt még szoknom kell… Elena. – javítottam ki a hibám miközben kértem egy pohár vért Damontól. Nem a legízletesebb volt, de megtette a hatását.
  - Nincs valami varázsige, amivel ki lehetne deríteni, van e kapcsolat közöttünk? – kérdezte Stefan. Kezdtem nagyon tehernek érezni magamat szóval leraktam a kristály poharat és az ajtó felé indultam.
  - Alison te meg hová mész? – kérdezte Damon meglehetősen kedvesen.
  - 100 év gondolkozás után is csak a rossz döntést hoztam meg. Azt hiszem, én itt csak teher vagyok szóval… keressetek meg majd egy két év múlva, ha rájöttetek az igazságra. – úgy tűnt elértem a kellő hatást.
  - Ne maradj, kérlek. Csak biztosra akarunk menni a dologban mielőtt, megismernénk rendesen egymást. – kérlelt Stefan. Elena elbizonytalanított mindenben. Azt hittem ő más, mint Katherine, de lehet, hogy annyi rossz dolgot át élt már, hogy ez neki normális viselkedés.
  - Rendben. Most haza kell menjek, de holnap vissza nézek. Addig lesz időtök megvitatni a dolgokat. – mondtam.
  - Mellesleg hány éves vagy? Vámpírként… - kérdezte Bonnie. Az összes szem rám szegeződött.
  - 600. – mondtam majd kisuhantam az ajtón. Annyira kíváncsi voltam, hogy miket mondhattak rólam, de mennem kellett, innen el.
 Visszamentem a Grillbe, ami időközben eléggé kihalt lett szóval a bárpulthoz mentem. Gondoltam most már illendő lenne rendelni egy whiskyt. A csapos egy fiatal szőke hajú, kék szemű srác volt. Éppen megfelelő az igézéshez.
  - Mit adhatok? – kérdezte.
  - Egy pohár whiskyt. – mondtam magabiztosan.
  - A személy igazolványodat, ha kérhetem. – tudtam, hogy ez nem fog jól elsülni. Közel hajoltam hozzá.
  - Most szépen kiszolgálsz engem azzal, amit kérek. – igéztem meg egy talán teljesíthető szöveggel. A srác csak bámult rám, majd komiszul elmosolyodott.
  - Vasfüvet iszom. Nem tudsz megigézni, de ne aggódj, nem szólok senkinek. – mondta és folytatta a poharak törlését. Na, ez aztán meglepett. Már tudtam kiből ne igyak.
  - Mellesleg hány éves vagy? – kérdezte.
  - 600 éve vagyok 15. – pirultam el.
  - Akkor máris ki vagy szolgálva, de ez maradjon köztünk. – szólt és előkapott egy kisebb poharat, amit tele töltött és odacsúsztatta felém.
  - Nagyon köszi. – hebegtem majd óvatosan belekortyoltam a whiskybe. Ő elment az asztalokat leszedni, amíg nekem volt időm egyedül átgondolni a visszatérésem igazi okát.