10.rész - A Wesco család

1866    /Stefan szemszögéből/

  - Azt hiszik, bolondok vagyunk. Pedig köztünk élnek. – mondta Kevin a családfő. Tudtam, hogy ránk a vámpírokra érti.  Tennem kell valamit, hogy megállítsam őket. Nem szabad megtörténnie… megtörténnie a múltnak.

Pár hónap múltán – miután a tanácsnak bebizonyították, hogy élhetnek, léteznek vámpírok – a téren sok ember összegyűlt. Készült valami. Szerencsére rám és Damonra nem gyanakodtak, mert tudtunk a napfényes órákban is kint tartózkodni. Mire a tömegen keresztül törtem magam már késő volt. Saraht kiengedte Kevin egy fekete acél dobozból és a tömeg szeme láttára- mivel neki nem volt gyűrűje - égett másodpercek alatt porrá. Ha segítettem volna, akkor rájöttek volna, hogy én is közülük való vagyok. A „műsör” végén mindenki tapsolt. Szörnyű látvány volt, ahogy a port csak kiseprik az egyik fa alá.

  - Megölték… megölték Saraht. – dadogtam Damonnak. Nem tudtam mit szóljak. Ismertem a lányt. Sőt túl közel álltam hozzá, hogy semmibe vegyem a történeket és csak úgy elsétáljak. Túl közel voltam, hogy a gyász elöntsön.

  - Bosszút fogunk állni. – mondta ki helyettem is Damon. Egyetértettem vele. Teljes mértékben.
  - Még ma este. – ezzel eldőlt a Wesco család sorsa.

Pár óra múlva mikor már a nap súrolta az ég alját és elfújták a közvilágítás az utakon, megközelítettük a család házát. Könnyű prédák voltak.  Damonra néztem majd bólintott ezzel rájuk törtünk. Kevinnel kezdtük és…

Napjainkban.

  - Oké oké értem. Nem kell folytatni. – kérte Bonnie Stefet.

  - Pedig csak most jött volna a vicces része a sztorinak. – mosolygott Damon. Bonnie csak intett egyet majd töltött magának egy pohár vizet nyugtatás képen.

 - És most abban a házban vannak ahol megtörtént a mészárlás. Mármint a romjaiban… - mondta csalódottan Stefan.

  - Szerinted köze van a régen történtekhez? – kérdezte nyugtalanul Damon.

  - Nem lehet véletlen. Gondolom az őseik naplót is vezettek és a mostani Wesco család rátalált. Bosszúra szomjasak. – gondolt bele Stefan. –Indulnunk kell. Most azonnal.

Elena lépett be az ajtón.

 - Hát ti miben mesterkedtek? Bonnie? – kérdezte gyanakodva Elena majd könyörgően nézett Stefanra, hogy magyarázza el a történeket.

  - Indulnunk kéne. – célozgatott Damon, hogy lehet, hogy ebbe nem kéne belekeverni Elenát.

  - Az történt, hogy Alisont elrabolták. – vallotta be Stefan. Damon a homlokára szorított kézzel csóválta a fejét.

  - Segíthetek valamiben? – kérdezte a lány kedvesen majd megsimította Stefan vállát. Úgy látszik, Elena még mindig hezitál a két fiú között. Mellékes.

  - Akkor induljunk. Minél előbb odaérünk, annál hamarabb kideríthetjük mi ez az egész. – állapította meg Damon majd a lányokat ott hagyva elindultak az autók felé.

Az úton a ház felé megbeszélték a tervet. Stefan a családfővel fog beszélni és lefoglalja őket, ameddig Damon kiszabadít engem a fogságból. Általános tervnek látszott, de beválhat. Mikor már látó távolságon belül volt a ház megálltak az erdő szélén.

  - Innen gyalog megyünk. – mondta Stefan majd vámpírgyorsasággal másodpercek alatt a ház bejárata mellett guggoltak csendesen. Damon valamit mutogatott az ajtó felé majd a kocsira, de inkább maradtak az eredeti tervnél.

Hallottam valakit a lépcsőn lejönni. Egyszer csak megláttam Damont majd az árnyékban ücsörgő fiút verekedni. Nem tartott sokáig, de reméltem, hogy az ablaknak repülő szív nem Damoné volt.

9.rész - Találj meg, ha tudsz

Eközben otthon.

  - Nem várhatunk itt keresztbe tett kézzel. Most mihez kezdjünk?– kérdezte Damon aggódva. Stefannal már a házban töprengtek hol lehetek.

  - Szerintem szóljunk Bonnienak. Biztos van valami varázslat, amivel megtalálhatjuk Alit. – válaszolt majd a telefonjáért nyúlt. Kicsengett.

  - Haló?  - szólt bele Bonnie a telefonba.

  - Szia Bonnie Stefan vagyok. Kellene a segítséged. Sürgős. – kérlelte Stefan.

 - Úton vagyok. – mondta Bon majd lerakta. Miközben Damonék próbáltak kieszelni valami tervet megérkezett a boszijuk.

 - Mi történt? – kérdezte miközben a táskáját a kanapéra dobta. A fiúk összenéztek majd Stefan belekezdett.

  - Szóval tudjuk, hogy neked semmi jó nem származik abból ha Alisonnak segítenél, de bajban van. Egy csapat vámpír elrabolta őt és nem tudjuk hova vitték. – magyarázta el a történteket Stefan. Bonniet nem lepték meg kellőképpen a dolgok. Gondolom már előre tudta, hogy valamikor a segítségére fogok szorulni.

   - Segítek nektek, de nem szeretnék belekeveredni semmibe. – mondta végül Bonnie.

  - A szokásos Bonnies válasz. – gúnyolódott Damon. Bonnie rámosolygott majd elővett a táskájából egy térképet. Egy ügyes mozdulattal kiterítette a fotelok előtti dohányzó asztalra.

  - Kellene valamilyen tárgy ami Alisoné. – kérte Bonnie. Damon Stefanra nézett. A nem érkező reakció láttán a szemét forgatva Bonnie felé fordult.

  - Van valamink, ami az övé egyáltalán? Kösz Bonnie. Ezzel sokra megyünk. – mondta szemrehányóan Damon.

  - Azt hiszem van. – gondolkodott el Stefan majd kirohant az ajtón az autó felé. Pár másodperc múlva visszatért egy nyaklánccal.

   - Ezt honnan szerezted? – kérdezte meglepődötten Damon majd kivette Stef kezéből az ékszert. A medál a hosszú láncon kerek volt és kinyithatós. A benne lévő kép az apjukat és az anyukat ábrázolta. Damon inkább bezárta és odadobta Bonnienak, hagy végezze a dolgát.

  - Hát mikor elvitték őt a bár elől, letépte magáról a nyakláncot és az autóra hajította. Gondolom tudta, hogy szükségünk lesz rá. – mondta Stefan az ajtófélfának dőlve.

  - Hmm… mégsem olyan buta ez a lány. – mosolyodott el Damon. –Akkor lássunk hozzá. – majd lehuppant az asztalkával szembeni ülő helyre.

  - Rendben. – mondta Bonnie majd meggyújtott egy gyertyát és az asztal szélére helyezte. A medált a térképre rakta és elkezdett kántálni. Az egyik pillanatban a nyaklánc magától elkezdett mozogni majd megállt egy város fölött.

   - Meg is vagyunk. – mondta végül Bonni és rámutatott a helyre ahol engem rejtettek el.  Stefan szerintem sokkot kaphatott, mert ha nem lett volna mögötte a kanapé szerintem a padlón végzi. Damonnel szintúgy nem stimmelt valami.

   - Minden okés fiúk? – kérdezte Bonnie a falfehér arcukat fürkészve. Gyorsan a háta mögötti vértasakért nyúlt majd odadobta Damonnek, hogy legalább ő észnél legyen. Hirtelen mozdulattal belekortyolt majd Stefanhoz fordult.

   - Ugye tudod mi történt ezen a helyen? – kérdezte Damon de tudta, hogy a válasza igen lesz.

  - Itt öltünk meg egy családot. – nyelt egy nagyot Stefan aztán felállt és egy képpel tért vissza. Bonnienak csalódás ült az arcán.

   - Meséljetek el mindent! - követelte Bon majd keresztbe font kézzel visszaült a fotelba.

  - Szóval ezen a képen látható egy család, akiket amatőr vámpír vadászoknak neveztek el az évek során.– kezdett bele Stefan.

Köszönöm mindenkinek!

8.rész - Bree bárja

  - Jellemző. Ez itt Bree bárja. – mutatott a két kezével Stefan a nagy kéken világító tábla felé. A telefonom szerint ebédidő volt, de a környék a szokásosabbnál is kihaltabb volt. A bár ajtaja felé közeledve 2 fickó holt részegen nekem esett. Mi ez a hely? A székek és az asztalok porosak voltak. Nem értettem Stefanék mit szerettek ebben a helyben.

  - Ez most komoly? – kérdeztem a bárpult felé haladva.

  - Ne nézz így rám. Damon portyázott itt régebben. – magyarázkodott Stefan.

  - Jó a whisky és a hamburger. – mondta mentségül, miközben az egyik asztalon végig húzta az ujját majd lefújta róla a port.

  - Akkor együnk és utána… majd meglátjuk. – mondtam és helyet foglaltam az egyik bárpultnál lévő kevésbé poros széken. A felszolgáló lány odaadta a méretes hamburgereket. Nagy nehezen megettük őket majd mielőtt Damon rendelni akart volna egy kis piát, észrevett valakit, aki egy messzebb elhelyezkedő asztalnál bámult minket.

  - Itt a bulinak vége. – suttogta olyan halkan, hogy az emberi fül nem hallotta volna meg. – Kint a kocsinál találkozunk. – mondta és elsuhant majd pár perc múlva mikor realizáltuk, hogy mit akar utána mentünk. Mire kiértünk az autó motorja már beindítva várt ránk. Itt valami nagyon nem volt rendben. Damon és Stefan beültek, de én elejtettem a telefonomat. Mikor fölvettem volna egy kéz elkapott és vasfüvet fecskendezett egy tűn keresztül a nyaki vénámba. Elgyengülve összeestem és minden elfeketedett. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de mire föleszméltem egy köves cella szerűségben voltam vasfüves kötéllel a kezemnél fellógatva. Nem volt valami kellemes. Annyira fájt mindenem, hogy alig tudtam egy szót kinyögni.

  -  Se… gítség. – hebegtem félig kómásan. Egy sötét alak közeledett a félhomályból.

 - Semmi baj drágám. – mondta, mire én elkezdtem ficánkolni. – Nyugalom… nem fogunk megölni még, csak egy kicsit kínozni. – magyarázta el a helyzetet, mintha ez természetes lett volna. Ok nélkül kínozni valakit, ja, ez teljesen mindennapi dolog. Igazából nem lepődtem meg annyira, mint amire számítottak.

  - Úgyis eljönnek megmenteni. – nyögtem ki végül. A férfi keservesen elmosolyodott. A remény hal meg utoljára.

 - Hát itt a lényeg. – nevetett a férfi. Rámutatott egy srácra, aki a sarokban élesítette majd vasfűbe mártogatta az előtt fekvő késeket.

  - A te feladatod a kínzása ameddig nem érnek ide érte. – utasította a fiút majd készült elmenni.

  - Nincs mersze maga csinálni? – kérdeztem kínok közt. Felém fordult és közel jött.

  - Én nem szeretek gyerekeket, vagyis annak kinézőket kínozni. Nem vagyok szívtelen. Ezért választottam őt. Ki vannak kapcsolva az érzései. – vigyorodott el a férfi majd az Ednek szólított srác hátát megpaskolva elhagyta a cellát.

A fiú lassan összepakolta a késeket és mindet szépen sorjában kirakott. Tuti, hogy valami nem stimmel vele. Kiválasztott egy kést és elindult felém.

   - Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem.

   - Ezért mert ezt parancsolták. – azt hittem ki vannak kapcsolva az érzései. Akartam is mondani, de már mindegy volt. A mellkasomon erősen végig húzta a kést. A többit, ha nem gond nem mesélem el. Szerintem nem szükséges, hogy elmondjam milyen egy vámpír kínzása.

7.rész - Az autóút

* * *

2 hét múlva

 - Szép jó reggelt! – szuszogott valaki a fülembe. Kol mellkasán találtam magam. A reggel hevében nem értettem, hogy hogy került ő ide.

 - Te mikor jöttél át? – kérdeztem ásítva.

 - Most reggel. – mosolyodott el. Nem lepődtem meg a válaszán. Teljes mértékben rá vallt.

 - Azért örülök, hogy itt vagy. – mosolyogtam vissza majd eldőltem a mellettünk sorakozó párnákra.

 - Remélem szépet álmodtál. – vigyorodott el. Vettem a célzást. Rájöttem, hogy az álmomat ő idézte elő. Felálltam és mivel egy szál pólóban és alsó neműben szoktam aludni felvettem egy köntöst magamra és kómásan elindultam a fürdőszoba felé. Kolt figyelembe se véve elkezdtem zuhanyozni. A mai világban ez már természetes dolog, de amilyen évszázadban mi nőttünk fel ott ez nem volt normális cselekedet. Pár perc múlva mikor már párás lett a zuhanyzó üvege, Kolt hallottam beslisszanni. Mosógép tetején üldögélt.

 - Ide adnád a törülközőt? – kértem miután lefürödtem és kinyúltam, hogy átadhassa.

 - Ó túl messze van. – mondta vigyorogva.

 - Ha-ha. – nevettem erőltetetten majd kisurrantam érte.

 - Szóval ma mit csinálunk? – kérdezte az arcomat fürkészve.

 - Ma elmegyek Stefannal és Damonnel. Tudod… ismerkedni. – mondtam gúnyolódva miközben a mai öltözékem után kutattam. Gyorsan felkaptam őket majd leráncigáltam Kolt a konyhába.

 - Nem ismered őket már eléggé? – kérdezte unottan. Gonoszul próbáltam ránézni, de ő csak visszamosolygott.

 - Kérsz valamit reggelire? – kérdeztem miközben a kávés poharamat próbáltam megtalálni.

 - 100%-os B. – hát igen. A kedvence. Én személy szerint nem érzem a különbséget az A, B és a Nullás között. Mellékes. Kiöntöttem egy pohárba a tasak tartalmát és odavittem neki. Hamar megcsináltam a kávém és bekapcsoltam a tv-t. Valami hír ment egy újabb „állat” támadásról. Jellemző. Lassan már figyelembe sem vesszük őket.

 - Na jó nekem tényleg mennem kell. Este olyan 10 körül gyere át. – mondtam neki és egy puszit dobtam az ajtóból. Válaszul csak egy savanyú mosolyt kaptam. Mire a Salvatore házhoz értem a fiúk már az ajtónál vártak.

 - Indulhatunk? Neked nem kéne egy gyerekülés?– kérdezte teljesen komolyan Damon.

 - Nem köszi, apa. – vágtam vissza. Stefan csak mosolygott. Damon kocsijával mentünk. Az út csendesen telt. Végig zene szólt, szóval alkalmam sem volt megszólalni. De szerencsére nem volt kínos csönd. Az egész teret kitöltötte a rocknak hallatszó dallam, ami a kocsi CD lejátszójából bömbölt. Egész úton az ablakon keresztül fürkésztem a tájat.

 - Nem lesz furcsa, hogy a húgunkat leitatjuk? – kérdezte a csendet megtörve Damon. Elnevettem magam. Érdekes volt, hogy a húgának szólított. Azt hiszem Stefan kevésbé érzett rá erre a „testvéres” dologra. Pedig azt mondták, hogy ő jobb, mint Damon, de mégis úgy éreztem, hogy majd hozzászokik a dologhoz.

 - Gond van öcsi? – kérdezte Damon az utat bámulva. Stefan csak legyintett egyet mire Damon a szemét forgatta. Éreztem az izgatottságán, hogy nem sokára megérkezünk az áhított helyre. A kormányon való dobolása az őrültbe kergetett szóval örültem, hogy végre megálltunk.

 - Itt vagyunk! – ujjongott Damon majd leállította a motort.

  - Mégis hol van az az itt? – kérdeztem gyanakodva. A város neve sehol sem volt kiírva. Mintha csak az emberek képzeletében létezne ez a hely. 

6.rész - Az Ősiek

- Tudtam, hogy Alison miatt visszatérsz Kol. Mikre képes a szerelem. – gúnyolódott Klaus. Tudtam, hogy Kolt ez fel fogja húzni szóval megfogtam a kezét és beljebb húztam.

  - Ne gorombáskodj Nik. – nevetett Rebekah.

  - Ki kér egy kis frissítőt? Jöhet a szokásos Ali? – kérdezte Klaus majd a whisky felé nyúlt. Elégedetten bólintottam és leültem a kanapéra. Az éjszaka meglehetősen jól telt. Elmesélték mik történtek velük itt Mystic Fallsban és a többi városban ahol az utóbbi 200 évben éltek, majd én is elmeséltem az én történetemet. Mikor New Orleansról meséltem kellőképpen figyeltek. Imádták azt a helyet. Körülbelül hajnal kettőkor haza indultam a Mikaelson házból. Jól éreztem magam. Otthon lefürödtem, ittam egy forró kávét és elmentem aludni. Ez a két nap is sűrű volt. Mi vár még rám.

              Visszaemlékezés a Niklaussal való első találkozásra

Éreztem, hogy vér folyik ki a fejemből.  Nem tudom meddig lehettem eszméletemen kívül, de mikor nagy nehezen kinyitottam a szememet vettem észre hogy egy fal és a szekér közé vagyok szorulva.

            - Anya? – kérdeztem, mert láttam, hogy nincs magánál. Az szekér kerekénél feküdt a fejét az ölébe támasztva. Csak bámult a semmibe. Üres volt a gyönyörű barna szeme. A tarkója és a fehér ruhája tele volt vörös foltokkal. Szörnyű látvány volt, azt kívántam bárcsak ne kellett volna ezt végig néznem.

            - Áhh. – sziszegtem, mert a sajgó végtagjaim nem engedték, hogy az édesanyám felé nyúljak. Egy alakot láttam közeledni. Egy hirtelen mozdulattal leválasztotta a falról a kocsit és én kínok közt a nyári napsugarak által forró aszfaltra zuhantam. A férfi közelebb lépett.

            - Akarsz még az élők sorában szerepelni? – kérdezte fura akcentussal miközben a vérző sebeimet mohón fürkészte.

            - Te-természetesen, uram. – dadogtam. Rám mosolygott.

            - Vegyél egy utolsó búcsút édesanyádtól, mert soha többé nem láthatod. – mondta, de nem értettem. Éreztem, hogy a szemeim fájni kezdenek. A következő pillanatban sós könnyek gördültek le az arcomról, mert rájöttem, hogy haldoklom és a pár méterre fekvő test már nincs az élők között. Elképzeltem, hogy anyám homlokon csókol, majd finoman letörli a rúzst rólam. A férfi megunhatta a sírásomat, mert elváltozott az arca és vörös szemei az éjszaka sötétségében fénylettek. Sikítani akartam, de ő eltakarta a számat.

            - Csak segíteni akarok. – magyarázta és mélyen a karjába harapott, majd a számhoz emelte a véres csuklót és biztatott  hogy igyak belőle, de csak szabadulni próbáltam a réz íze elől. Egyik pillanatról a másikra kikapta a kezét az ajkaim közül és a szememet fürkészte.

            - Amúgy a nevem Niklaus Mikaelson, hölgyem. – mondta, majd egy óvatlan pillanatban kitörte a nyakam és elfutott.