Haliho:)

Sajnálattal közlöm, de a tanulás miatt nincs időm írni így a blog szünetel egy ideig. Ugyanúgy NYÍLVÁNOS marad az új olvasóknak. Viszont a TVD Infók menüpont folytonosan fog firssülni. Október 4től az 5.évad részei is ki fognak kerülni a blogomra. Ha az iskola és az időm megengedi fel fogok rakni új részeket.
 

            További jó olvasgatást és ne felejtsétek el a várva várt OKTÓBER 4-ét! <3

12.rész - Édes otthon

      - Hogyha megtetted a kellő hatást haza viszel? – kérdeztem Kolt miközben feltápászkodtam a kanapáról. Odasuhant mellém, hogy elkapjon, mielőtt a padlón találnám magam a testvéreimmel.

- Majd jelentkezem. – mondtam erőltetett mosollyal az arcomon a fiúknak és a lépcsőnél hallgatózó Elenának. Kifelé menet Forbes seriff autója parkolt le az enyém mellé. A „sejtelmes” arckifejezésével kiszállt és felénk közeledett.

            - Mi történt? – kérdezte, de nem értettem mire gondolt. Majd leesett, hogy úgy nézhettem ki, mint egy agyon mosott rongy.

            - Már minden rendben. – mosolyogtam rá biztosítékul, hogy jól vagyok.

            - Akkor jó. Damont keresem. Bent van? – kérdezte az ajtót fürkészve.

            - Igen seriff. Bent találja őket. – mondta Kol majd elindultunk az autóm felé.

Nagy nehezen beültem az anyós ülésre és magamhoz vettem a mélyhűtős könyöklőben tárolt vér tasakot. Nem volt valami friss, de a mai nap után ez jól jött.

            - Kik tették ezt veled? – kérdezte Kol mérgesen két előzés közben.

            - Nem lehetne, hogy holnap beszéljük ezt meg? –kértem. – Eléggé megviselt ez a dolgok és ki szeretném pihenni.

            - Akkor majd holnap suli után elmegyek hozzád. Oké? – mosolygott rám és megsimította a kosztól és vértől gyötört hajam. Leparkolt a házam előtt, egy puszit nyomott a homlokomra és haza ment. Gyorsan lefürödtem, megmostam a hajam és bekentem a lassan gyógyuló sebeimet, majd miután felöltöztem és megágyaztam, beraktam egy filmet és az ágyba bújva próbáltam magamra erőltetni az álmot.

***

Erőteljes kopogásra ébredtem. A nehezen nyíló szemeim nem segítettek abban, hogy lejussak az emeletről. Mire leértem a dörömbölés abba maradt szóval gyorsabbra vettem a tempót, hogy odaérjek, mielőtt elmenne.

            - Igen? – kérdeztem rekedtes hangon. Rebekah volt az.

          - Te még nem vagy kész? Úgy látom eléggé elaludtál, mert kb. 20 perc múlva becsöngetnek. – mondta miközben berontott az ajtómon. Eléggé izgatottnak tűnt ahhoz képest, hogy egy túl sokat élt tini lány lakozik benne.

            - Basszus. Teljesen kiment a fejemből a suli és még be is kell iratkoznom. – mondtam miközben a fejemhez kaptam. Gyorsan felrohantam és kiválogattam a legnormálisabb gönceimet a szekrénybe pakolt dobozokból és magamra kaptam őket. Gyors fogmosás, majd smink és kész is lettem. Mondjuk sosem az az „öt óráig készülődöm” típus voltam, de ez is rekordnak számított.

            - Táska? – kérdezte Rebekah miközben a cipőjének a sarkáról próbálta lekaparni a rendezetlen kertem által okozott sarat.

            - Huh, tényleg. – a lehető legközelebb lévő bontatlan dobozva, belenyúlva megtaláltam a vállra akasztható táskám, belepakoltam pár hamisított iratot – mivel nem hinnék el, hogy 600 éves vagyok – füzetet, tollat és az uzsimat. Egy tasak vért.

            - Mehetünk. – mondtam mosolyogva, majd bezártam magam mögött az ajtót. Az út csöndesen telt. Az homlokomat az ablakhoz döntve gondolkoztam a tegnap történteken és azon, hogy ez kevésbé viselt meg, mint gondoltam. A városban szerencsére minden közel van szóval szerencsére nem volt időm annyit gondolkozni, hogy megint átéljem a kínzás okozta fájdalmakat. A suli hatalmas volt és szebbnél szebb autók lepték el a parkolókat. Egy nagy füves rész vette körül az iskolát kisebb-nagyobb padokkal és asztalokkal díszítve. A diákok úgy hemzsegtek, hogy alig lehetett keresztül jutni az ajtóig. Valaki elkapta a vállamat.

            - Na, hogy tetszik? – kérdezte Stefan. Ma a többi naphoz képest nem volt annyira szürkés a tekintete. Kellett pár másodperc mire rájöttem, hogy a suli kinézete érdekli.

            - Eddig szép, de kíváncsi vagyok milyen belülről. Szóval menjünk. – invitáltam őket, majd neki vágtam a hosszúnak tűnő útnak az üvegajtó felé.

11.rész - Segítség!

  - Hűha! Nem nézel ki valami jól. – mondta Damon, mikor közelebb lépett hozzám és elkezdte bogozni az kezeimet szorító köteleket.

  - Csak… szedjél le innen. – mondtam ki nehezen majd hirtelen a földre zuhantam. Imádom, hogy ilyenkor is tud poénkodni.

  - Au. – szörnyen fájt mindenem. Tiszta mocsok volt a ruhám és a vér hiány miatt a halott srác által okozott sebeim lassan gyógyultak. Remek.

  - Sietnünk kell, hugica. – mondta majd felemelt és az ölébe kapott. – Most szépen kiviszlek a kocsihoz és ott vár rád egy fincsi tasak vér. – nyugtatott Damon. Valami képen sikerült neki, de időközben eszembe jutott a fickó, akinek nem volt arca saját kezűleg megkínozni. Nem fog ilyen egyszerűen elengedni. Éreztem, hogy minden túl egyszerűen ment. Damon nagyon gyorsan futott, de még így is utolért minket két másik vámpír. Ellökték őt én meg a földön landoltam. Annyit láttam, hogy egymást vágják a porhanyós földre és a rajta megmaradt por felszáll. Damon nem hagyta, hogy a vámpírok közel jussanak a kínok ellen küzdő testemhez.  Az utolsó kép egy márványossá vált vámpír test volt. Elájulhattam, mert a Salvatore vendégházban ébredtem fel. A kanapén feküdtem és senki nem volt körülöttem. Próbáltam kibugyolálni magam a takarók és párnák közül, de még mindig gyenge voltam. Majd megjelent Stefan és Damon. Fölöttem álltak, mint a gondoskodó bátyáim. Kellemetlenül éreztem maga. Én idősebb vagyok mégis engem hagyott el a szerencse. Engem kellett megmenteni.

 - Hogy érzed magad? – kérdezte halkan Stefan. Nem akartam mondani, hogy úgy, mint egy ezerszer kimosott öreg rongy.

  - Gyengén. Több liter vért is veszthettem. – vallottam be végül a plafont bámulva.

  - Idd ezt meg. Szerintem segíteni fog. – kacsintott rám Damon miután átadta a tasak vért. Gondolatolvasó.

  - Huh. Köszi. – mondtam majd mohón elkezdtem kortyolni az éltetőmet. Valaki berontott az ajtón.

  - Nekem miért nem szóltatok? Mit képzeltek? – kérdezte. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, hogy ez Kol hangja. Úristen. Teljesen kiment a fejemből.

  - Kol ne… - kezdtem bele, de félbe szakított.

  - Nem Alison teljes mértékben az ő hibájuk. – förmedt Stefanra és Damonra Kol. – Minden rendben? – csendesedett el és odahajolt hozzám. Rámosolyogtam.

  - Ha kapok még egy ilyen adagot, akkor máris olyan leszek, mint voltam. – válaszoltam majd kikaptam Damon a kezéből a teli tasakot. Kol lassan felállt mellőlem és egy hirtelen mozdulattal a falhoz nyomta a két fiút. Kiesett a tasak a kezemből.

   - Szóval, ha még egyszer bajba kerül Alison és nem szóltok, a saját kezemmel fogom kitépni a szíveteket. – mosolyogott rájuk.

   - Ali… son. – nyögte Damon. – Szólnál a kedvesednek, hogy… enged… jen… el.

   - Kol. – mondtam könyörgően. Rám nézett majd vissza a kezétől fulladozó fiúkra.

   - Megértettetek engem? – kérdezte erősködve.

   - Igen, sajnáljuk. – mondta gyorsan Stefan majd mindketten a földre rogytak. Hirtelen eltávozott a halált hirdető érzés a mellkasomból.