2013. szeptember 8., vasárnap

11.rész - Segítség!

  - Hűha! Nem nézel ki valami jól. – mondta Damon, mikor közelebb lépett hozzám és elkezdte bogozni az kezeimet szorító köteleket.
  - Csak… szedjél le innen. – mondtam ki nehezen majd hirtelen a földre zuhantam. Imádom, hogy ilyenkor is tud poénkodni.
  - Au. – szörnyen fájt mindenem. Tiszta mocsok volt a ruhám és a vér hiány miatt a halott srác által okozott sebeim lassan gyógyultak. Remek.
  - Sietnünk kell, hugica. – mondta majd felemelt és az ölébe kapott. – Most szépen kiviszlek a kocsihoz és ott vár rád egy fincsi tasak vér. – nyugtatott Damon. Valami képen sikerült neki, de időközben eszembe jutott a fickó, akinek nem volt arca saját kezűleg megkínozni. Nem fog ilyen egyszerűen elengedni. Éreztem, hogy minden túl egyszerűen ment. Damon nagyon gyorsan futott, de még így is utolért minket két másik vámpír. Ellökték őt én meg a földön landoltam. Annyit láttam, hogy egymást vágják a porhanyós földre és a rajta megmaradt por felszáll. Damon nem hagyta, hogy a vámpírok közel jussanak a kínok ellen küzdő testemhez.  Az utolsó kép egy márványossá vált vámpír test volt. Elájulhattam, mert a Salvatore vendégházban ébredtem fel. A kanapén feküdtem és senki nem volt körülöttem. Próbáltam kibugyolálni magam a takarók és párnák közül, de még mindig gyenge voltam. Majd megjelent Stefan és Damon. Fölöttem álltak, mint a gondoskodó bátyáim. Kellemetlenül éreztem maga. Én idősebb vagyok mégis engem hagyott el a szerencse. Engem kellett megmenteni.
 - Hogy érzed magad? – kérdezte halkan Stefan. Nem akartam mondani, hogy úgy, mint egy ezerszer kimosott öreg rongy.
  - Gyengén. Több liter vért is veszthettem. – vallottam be végül a plafont bámulva.
  - Idd ezt meg. Szerintem segíteni fog. – kacsintott rám Damon miután átadta a tasak vért. Gondolatolvasó.
  - Huh. Köszi. – mondtam majd mohón elkezdtem kortyolni az éltetőmet. Valaki berontott az ajtón.
  - Nekem miért nem szóltatok? Mit képzeltek? – kérdezte. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, hogy ez Kol hangja. Úristen. Teljesen kiment a fejemből.
  - Kol ne… - kezdtem bele, de félbe szakított.
  - Nem Alison teljes mértékben az ő hibájuk. – förmedt Stefanra és Damonra Kol. – Minden rendben? – csendesedett el és odahajolt hozzám. Rámosolyogtam.
  - Ha kapok még egy ilyen adagot, akkor máris olyan leszek, mint voltam. – válaszoltam majd kikaptam Damon a kezéből a teli tasakot. Kol lassan felállt mellőlem és egy hirtelen mozdulattal a falhoz nyomta a két fiút. Kiesett a tasak a kezemből.
   - Szóval, ha még egyszer bajba kerül Alison és nem szóltok, a saját kezemmel fogom kitépni a szíveteket. – mosolyogott rájuk.
   - Ali… son. – nyögte Damon. – Szólnál a kedvesednek, hogy… enged… jen… el.
   - Kol. – mondtam könyörgően. Rám nézett majd vissza a kezétől fulladozó fiúkra.
   - Megértettetek engem? – kérdezte erősködve.
   - Igen, sajnáljuk. – mondta gyorsan Stefan majd mindketten a földre rogytak. Hirtelen eltávozott a halált hirdető érzés a mellkasomból.