- Hogy
mondtad? – kérdezte Damon a sokk hatása alatt.
- Salvatore. Jól hallottátok. – mondtam majd
leültem a kanapéra.
- Az nem lehetséges. – próbálta magának
bemesélni Stefan és magában már magyarázatot keresett a történtekre.
-
Vendégségben nem illik hazudni kislány. – mondta Damon és majdnem nyakon fogott
mire én ülve, fél kézzel a szemben lévő székbe löktem őt.
- Akkor mesélj el mindent. – mondta Damon
megadva magát, feltartott kezekkel.
- Stefan, Bonnie csatlakoznátok, kérlek? –
Bonnie. Bonnie Bennett. Hallottam már róla. Stefan majdnem tátott szájjal
óvatosan leült a fotelba, miközben Bonnie – mint akinek nincs mitől félnie –
leült a Damon melletti székre. Csöndesen figyeltek.
- Rendben. 1587-ben születtem és a szüleim
Guiseppe és Emelinda Salvatore. – kezdtem bele.
- Állj, állj, állj. Ilyen nem létezik. –
bökte ki Damon.
- Megengednéd, hogy befejezzem? – kérdeztem
majd a pohár vérre néztem az asztalon.
- Szóval születésem után, 15 évvel súlyos
baleset miatt kénytelenek voltunk vámpírrá változni. A gond csak az volt, hogy
anyáék nem akartak ilyenek lenni, szóval jobbnak vélték, ha elhagynak engem
örökre. Így elmentek és soha többé nem láttam őket. Úgy tűnik egy boszorkány
segítségével újra emberek lettek vagy valami ehhez hasonló, mivel ti is
megszülettetek.
- És ki változtatott át titeket? – kérdezte
Bonnie aki eddig a fejében szorgalmasan jegyzetelt.
- Niklaus Mikaelson. – válaszoltam vonakodva,
mert hallottam, hogy mára már nincs jó híre Niknek.
- Szóval akkor ti jóban vagytok. –
gondolkodott hangosan Bon.
- Akkor mi testvérek vagyunk? – kérdezték
meglepetten.
- Elvileg igen. – vágtam rá.
- Erről tudtunk volna. – mondta Stefan majd
Damon felé fordult, hogy az arc kifejezését megvizsgálja.
- Látom téged nem lepett meg a dolog. –
mondta a boszorkány.
- Még mikor a kikapcsolt érzéseimmel jártam
az utcákat New Orleansban akkor valaki mesélte, hogy találkozott egy Alison
Salvatore nevű hölggyel, de nem érdekelt szóval nem is kérdezősködtem. –
mesélte Damon miközben whiskyt töltött magának.
- Hálás vagyok, hogy ezt megemlítetted az
utóbbi 50 évben. – vágta rá szemrehányóan Stefan.
- Annyira sok a hasonlóság bennetek. – kezdett
bele Bonnie. – Olyan mintha Alison a keveréketek lenne. A sötét nagyon hosszú haja
olyan, mint Damoné, közben zölden virító szeme, mint Stefané. Aztán a többi arcvonás
és, hogy úgy beszélsz, mint Damon, de mégsem vagy érzéketlen. Úgy, mint Stefan.
Érdekes. – állapította meg Bonnie, de közben nem vette észre az őt lesújtó
tekinteteket. Az igazság az, hogy teljesen úgy van, ahogy ő mondta. A hajamat
simítva Damonra néztem.
- Ezt be lehet fejezni Bon. – nyögte ki
Damon. – Állatból táplálkozol? – kérdezősködött.
- Ha-ha. Jó vicc. Abból ki tud elélni? –
nevettem el magam.
- Például én. – mondta Stef és máris rám tört
az a kínos érzés, hogy nem ismerem őket és máris poént csinálok az életükből.
- Hmm… szóval Lexi? Nem igaz? – állapítottam
meg pár perc után. Stefan úgy meredt rám, mint egy szoborra.
- Te ismerted őt? – kérdezte halkan.
- Persze. Próbált engem is rávenni, hogy
mókusokat egyek. Ja meg persze ő mesélt rólatok először. – hátborzongató volt,
ahogy a nyílt ajtón beáramló szél nekem csapta az emberi vér szagát. Egy barna
hajú különösen ismerős lány lépett be óvakodva az ajtón. Ilyen nincs.