* * *
2 hét múlva
- Szép jó reggelt! – szuszogott valaki
a fülembe. Kol mellkasán találtam magam. A reggel hevében nem értettem, hogy
hogy került ő ide.
- Te mikor jöttél át? – kérdeztem
ásítva.
- Most reggel. – mosolyodott el. Nem
lepődtem meg a válaszán. Teljes mértékben rá vallt.
- Azért örülök, hogy itt vagy. –
mosolyogtam vissza majd eldőltem a mellettünk sorakozó párnákra.
- Remélem szépet álmodtál. –
vigyorodott el. Vettem a célzást. Rájöttem, hogy az álmomat ő idézte elő. Felálltam
és mivel egy szál pólóban és alsó neműben szoktam aludni felvettem egy köntöst
magamra és kómásan elindultam a fürdőszoba felé. Kolt figyelembe se véve
elkezdtem zuhanyozni. A mai világban ez már természetes dolog, de amilyen
évszázadban mi nőttünk fel ott ez nem volt normális cselekedet. Pár perc múlva
mikor már párás lett a zuhanyzó üvege, Kolt hallottam beslisszanni. Mosógép
tetején üldögélt.
- Ide adnád a törülközőt? – kértem
miután lefürödtem és kinyúltam, hogy átadhassa.
- Ó túl messze van. – mondta vigyorogva.
- Ha-ha. – nevettem erőltetetten majd
kisurrantam érte.
- Szóval ma mit csinálunk? – kérdezte
az arcomat fürkészve.
- Ma elmegyek Stefannal és Damonnel. Tudod… ismerkedni. – mondtam
gúnyolódva miközben a mai öltözékem után kutattam. Gyorsan felkaptam őket majd
leráncigáltam Kolt a konyhába.
- Nem ismered őket már eléggé? –
kérdezte unottan. Gonoszul próbáltam ránézni, de ő csak visszamosolygott.
- Kérsz valamit reggelire? – kérdeztem
miközben a kávés poharamat próbáltam megtalálni.
- 100%-os B. – hát igen. A kedvence. Én
személy szerint nem érzem a különbséget az A, B és a Nullás között. Mellékes.
Kiöntöttem egy pohárba a tasak tartalmát és odavittem neki. Hamar megcsináltam
a kávém és bekapcsoltam a tv-t. Valami hír ment egy újabb „állat” támadásról.
Jellemző. Lassan már figyelembe sem vesszük őket.
- Na jó nekem tényleg mennem kell. Este
olyan 10 körül gyere át. – mondtam neki és egy puszit dobtam az ajtóból.
Válaszul csak egy savanyú mosolyt kaptam. Mire a Salvatore házhoz értem a fiúk
már az ajtónál vártak.
- Indulhatunk? Neked nem kéne egy
gyerekülés?– kérdezte teljesen komolyan Damon.
- Nem köszi, apa. – vágtam vissza. Stefan csak mosolygott. Damon kocsijával
mentünk. Az út csendesen telt. Végig
zene szólt, szóval alkalmam sem volt megszólalni. De szerencsére nem volt kínos
csönd. Az egész teret kitöltötte a rocknak hallatszó dallam, ami a kocsi CD
lejátszójából bömbölt. Egész úton az ablakon keresztül fürkésztem a tájat.
- Nem lesz furcsa, hogy a húgunkat
leitatjuk? – kérdezte a csendet megtörve Damon. Elnevettem magam. Érdekes volt,
hogy a húgának szólított. Azt hiszem Stefan kevésbé érzett rá erre a
„testvéres” dologra. Pedig azt mondták, hogy ő jobb, mint Damon, de mégis úgy
éreztem, hogy majd hozzászokik a dologhoz.
- Gond van öcsi? – kérdezte Damon az
utat bámulva. Stefan csak legyintett egyet mire Damon a szemét forgatta.
Éreztem az izgatottságán, hogy nem sokára megérkezünk az áhított helyre. A
kormányon való dobolása az őrültbe kergetett szóval örültem, hogy végre megálltunk.
- Itt vagyunk! – ujjongott Damon majd
leállította a motort.
- Mégis hol van az az itt? – kérdeztem gyanakodva. A város
neve sehol sem volt kiírva. Mintha csak az emberek képzeletében létezne ez a
hely.